2009. szept. 8. 21:35 - írta Levena

Mielőtt ezt a blogot megnyitottam, már akkor is szemeztem a wordpresszel. Akkor nem tetszett, de most újra megnéztem közelebbről, és úgy döntöttem, költözök. Ezentúl itt találtok: http://levenanaploja.wordpress.com

2009. szept. 6. 23:45 - írta Levena

hogy letelt a szabadság, és holnap mennem kell dolgozni. Nem akarom! És mintha a gyerek tudná ezt, köhögni kezdett... Illetve nem most kezdte, de a hétvégén vált aggasztóvá. Más baj nincs, és mintha a cseppek és szirupok is hatnának, ezért holnap elmegyünk iskolába, és
1. majd imádkozom, hogy jobban legyen, mert nem akarom hogy szegény már az elején hiányozzon, és lemaradjon a sok jó új élményről
2. kicsit drukkolok, hogy mégis, esetleg lázasodjon már be, mert attól még nem betegebb igazából, az nála úgyis csak egy napig tart, de legalább egyértelműen eldönti az "Otthon maradjak-e vele?" kérdését, és akkor inkább most az elején hiányozzon, amikor még "csak" játékról marad le,  és gyógyuljon meg, és erősödjön meg, én pedig hadd legyek itthon még pár napot, annyi dolgom lenne...

hogy most bele kellene rázódnunk ebbe az új helyzetbe - de ezt ma például kapásból el is szúrtam, mert még ébren vagyok...

hogy akadt nem kis érzelmi pucolnivaló több fronton is - szerencsére a kapaszkodók már megvannak, van talaj is a lábam alatti....
Volt már úgy, hogy nem voltam népszerű, de - leszámítva apróbb összezördülseket - legutóbb diák koromban azon hangadók és követőik körében, akik között jól tanulni és a közösségben szerepeket vállalni stéberség. Most viszont másról van szó - és gondolatban újra és újra körbejárom a témát, keresem az okokat, s hogy hol és mikor hibáztam valójában. Jó lenne vállat rándítani, hogy inkább felejtsük el egymást, nade Csivit...
Van itt más is, nem tudom még mit kezdek vele - azt hittem már minden rendben, de mégis napok óta bőgök - csak belül de az ugyanaz... Csak az arcát ne látnám mindig, csak a hangját ne hallanám mindig, csak a mozdulatai ne idéződnének fel bennem újra és újra, csak ne gondolnék mindig arra, hogy ez már örökre így marad...

2009. szept. 2. 20:53 - írta Levena

"A két ünnepelt középen állt.

Mi a hátunk mögé dugtuk az ajándékot, mert először a Jutka néni köszöntötte fel a hatéveseket. És kaptak egy-egy csokor virágot. Aztán a mostani nagycsoportosok köszöntötték őket, és kaptak egy-egy születésnapi tortát, hat gyertyával. Még verset is mondott a nyafogós Imola, és közben rázta a haját, ami azért olyan hosszú, hogy tudja rázni. Akkor megértettem Pöszkét, hogy mérges, amiért elkésett a születésével, és nem járhat velünk iskolába.

Az ünnepséget énekkel fejeztük be, aztán kiabáltunk, hogy boldog születésnapot! És aztán jött a mi ajándékunk.

Zsoltinak Eszter adta oda az iskolatáskát,  Pöszkének én. Persze akkor már kicsomagoltuk a szép papírból.

Nem tudom, hogy Zsolti milyen arcot vágott, mert én csak a Pöszkét figyeltem.

Pöszkének mindenféle látszott a szemén. Az, hogy örül, az, hogy majdnem elsírja magát, meg az is, hogy nem akarja, hogy mindezt lássuk.

Ott állt, és fogta az iskolatáskát, és akkor nekem eszembe jutott, hogy a kitüntetéseket is fel szokás tűzni, ahogy a tévében láttam. Hát visszavettem tőle a táskát, és azt mondtam:

-Fordulj meg, fölteszem a hátadra.

Pöszke megfordult, én meg föladtam rá az iskolatáskát, és ugyanezt tette Eszter is Zsoltival.

És mikor már rajtuk volt, akkor mindenki tapsolt. Még sose voltam ilyen jó születésnapon. Szerettem volna, ha valakinek eszébe jut, hogy kezet kell fogni az ünnepeltekkel, de sajnos, ez csak nekem jutott eszembe.

Zsolti mindjárt leült az egyik asztalhoz, és nézte a tortát, amin Jutka néni már meggyújtotta a gyertyákat.

Én mégis kezet nyújtottam Pöszkének, aki még állt, hátán az iskolatáskával.

- Gratulálok - mondtam -, most már iskolaköteles vagy."

/Janikovszky Éva: Már iskolás vagyok/

2009. szept. 2. 8:20 - írta Levena

Elkezdődött.

Nagyon más lesz. Annyi mindenre kell figyelni. Őszintén szólva, félek. 

Úgy érzem magam, mint aki belépett egy folyóba, és most sodorja a víz - és menni kell vele, bármilyen gyors is a folyása... Nem szállhatsz ki, nem tehetsz semmit, csak hagynod kell, hogy sodorjon - de nem úgy mint egy bábot, hanem mintha te is a folyó és a sodrás része lennél.

A jövő hét hétfő, amikor újra dolgozni kell mennem, rémisztő közelségbe került. Annyi mindent kell még addig elintéznem, megcsinálnom.

És még talán két hétig is eltart, mire minden kialakul. Mikor, ki tudja elhozni a lányom a napköziből? Segít a húgom: de még alakul az órarendje. Segít B. anyukája: de még neki is alakul az órarendje. Csak egy biztos: hogy nekem ötig tart a munkaidőm, de csak négyig van napközi, és ötig az ügyelet... 

Tegnap este volt szülői értekezlet - elláttak minket rengeteg információval, mire kell figyelni, s többek között mi mennyibe kerül...

Nem tudom, mi lesz, hogy lesz. De mog úgy érzem: egy időre jó lesz, ha elfelejtem, hogy én is létezem... 

Csivit?

Hát persze, ő élvezi. Boldog kisiskolás a tőle megszokott nyitottsággal, vidámsággal, bátorsággal, magabiztossággal, cserfességgel. Belevaló kislány, ahogy a tanítónéni is mondta.

Most megpróbálom összeszedni magam, és a lakást (elképesztő felfordulást sikerült csinálnom az elmúlt napokban). Kong a hűtő, vásárolok. Este alszom, mert a kialvatlanság miatt is vagyok már megint ilyen...

Jó lenne, ha lenne itt valaki...

2009. szept. 1. 10:39 - írta Levena

Sikerült!

Te jó ég! Bármire képes vagyok! :)

Rég, vagy talán sosem csináltam még semmit így, hogy közben végig izgatott voltam, reszketni nem reszkettem, én kívülről ugyan nem, de az a nő, aki ott bent van, remegett az izgatottságtól. És haladt a munka, öltésről öltésre, óráról órára. Amikor az első virág elkészült, a piros, alig bírtam magammal - istenem, de jó lesz, hát ezt én csinálom, tényleg én csinálom? És nevettem, talán hangosan is.

Közben vágtáztak a gondolataim: így kéne dolgozni, nap mint nap. Így. Hogy abba sem tudom hagyni. Hogy ilyen jó. Ezt kéne csinálni. Mennyit lehetne kérni egy ilyen tolltartóért? Rengeteg munkaóra van benne. Mennyivel csökkentené ezt a gyakorlat? Esetleg profibb eszközök? Mi kellhet ehhez még azon kívül, ami nekem van? Már egész kollekciókat láttam magam előtt: kis táska, nagy táska, szatyor, neszeszer, tolltartó, minden virágos, minden esernyős, lehetne egy kollekció goblenes - mi kellhet még ehhez? Persze ha valaki alkotni akar, és tervezni, és ebből megélni, akkor nem elég, ha virágokat tud rajzoni, annak sokmindent kellene tudnia, az más kérdés, hogy a sokmindenből a stilizált virágokat választja önkifejezési módként... Gondolatban már az iparművészetin voltam, rajzoltam, faragtam, festettem, varttam, megtanultam mindent az anyagoktól, a stílusokról, az irányzatokról, és elfoglaltam köztük a helyem. 

Varram hajnalig, kimerülésig - muszáj is volt mindig aludni rá egyet, no nem csak azért, mert aludni létszükséglet, hanem azért is, mert amire egyik nap még nem tudtam a megoldást, az másnapra, a ráalvástól megszületett... Az utolsó öltéseket tegnap éjjel varrtam el.

Amikor Csivit hazajött az apás hétvégéről kiderült, hogy némi félreértés volt közöttünk a virágokat illetően. Először elmondtam neki, hogy más anyagból fogok rá virágot varrni, és mutogattam neki az anyagokat, válasszon, melyiket szeretné. Kiválasztottuk. Majd később azt mondta, hogy inkább hímzett virágokat szeretne. Csalódott voltam, mert én minél színesebbre szerettem volna csinálni, és először csak szépen kértem, később duli-fuliztam, hogy ennyi alkotói szabadságot hagyhatna nekem, hiába az ő tolltartója lesz: legyenek rajta akkor vegyesen rávarrt, és hímzett virágok. Így lett, és amikor meglátta, akkor azt mondta, hogy nem ilyet akart. Csináljam meg inkább mindegyik virágott rávarrottra. Akkor kicsit kiakadtam, mert rengeteget dolgoztam a hímzett virágokkal, az ő kedvéért. De érdekes, hogy ő most nem kezdett el velem veszekedni, és később odajött, és még egyszer megpróbált megkérni, hogy csináljam máshogy a virágokat - szép szelíden, még azt is mondta, hogy bocsánat anya, és kérte, hogy ha rávarrott nem lehet, akkor hímezzem ki teljesen a virágokat, mert ő azt hitte, hogy hímzett virág az olyan lesz... Ó, hát én erre nem is gondoltam, egyáltalán eszembe sem jutott, fel sem merült bennem, hogy ő nem ilyen, hanem amolyan hímzett virágokra gondolt! De akkor már túl voltam lelkileg a virágokon, és láttam, hogy a zippzár még milyen nagy munka lesz, és hogy mennyire fogy az idő, és azt mondtam neki, hogy sajnálom, úgy marad. Így is szép, és majd megszokja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tegnap este csomagoltuk a füzeteket - barna csomagolópapírba, ráragasztottam a vignettát, középre, Csivit tett még rá matricát is, majd iskolás írással, gyöngybetűkkel ráírtam a nevét. Olyan, de olyan fura volt, emlékeztem, amikor én gyerek voltam, és apukámmal csomagoltuk a könyveimet, füzeteimet - nálunk ez apukás feladat volt, ahogy a ceruzahegyezés és faragás is - farigcsáltam a ceruzák végét, ráírtam mindre a monogramot - és egyre azt a képet láttam magam előtt, ahogy apuval kötjük be a füzeteimet. És ahogy a kés hasította fát - jó volt, de nem is tudom, mik ezek az érzések? Mert akkor meg az jutott eszembe, hogy a cserkésztáborban egyszer-egyszer farigcsáltam, jobbára gubacsot, az puha volt, azt tudtam, és szerettem ezt nagyon, milyen különös jó érzés, ahogy valami alakul a kezed alatt, ha csak egy ceruzavég is és rajta egy monogram...

2009. aug. 29. 22:51 - írta Levena

Időnként megpróbáltam zsemlét sütni, jobbára saját kútfőből, mivel minden recept, amibe eddig belefutottam azt írta, hogy a tésztája ugyanaz, mint a kenyéré. Gondoltam én rögtön, hogy valaminek azért másnak kell lennie, mert zsemle helyett rendre pici tömör kenyérkéket sütöttem. Mivel közeleg az iskolakezdés, és én roppant bölcsen csak ebédre fizettem be a lányomat a közétkeztetésbe, ezért igen sürgetővé vált, hogy találjak egy rendes zsemlereceptet, mert Csivit egyáltalán nem lesz boldog, ha kenyérből készült szendvicset kell magával vinnie. (Igen, egy kicsit hercegkisasszony, válogat, mert válogathat. Egy kicsit :))

Találtam! Megsütöttem! Ez tényleg zsemle!

Az eredeti recept itt olvasható, Limara pékségében.

Ezen én azért változtattam egy cseppet. Egyrészt azért, mert elrémisztően nagy adagnak találtam az élesztőmennyiséget. Másrészt azért, mert nem volt itthon hozzá minden. Harmadrészt azért, mert szerintem a kenyérfélék nagyon jól megvannak olaj vagy egyéb zsiradék nélkül is.

Először is egyik nap elkészítettem az öregtésztát - tulajdonképpen éppen úgy, ahogy egy fehérkenyeret szoktam összeállítani, csak kisebb mennyiségben:

1,5 dl langyos vízben

mézzel

felfuttattam egy pici élesztőt (kb. egy babszemnyit törtem le az 50 g-os élesztőkockából)

leszitáltam 4,5 dl lisztet

adtam hozzá egy pici sót

és az egészet jól összedagasztottam (kicsit kemény lett tészta, gondolom valamit elmértem munka közben, mert amúgy a kenyerem nem ilyen szokott lenni, és tényleg azt feleztem)

Hagytam egy darabig a pulton kelni, azután éjszakára betettem a hűtőbe. (Másnap reggel elővettem, de mégsem került sor a sütésre, és csak este jöttem rá, hogy azt vissza kéne tenni.)

Ma pedig megsütöttem a zsemlét:

Elővettem az öregtésztát, lemértem (35 dkg volt), és kétfelé vettem. Egy részét félretettem a kenyérhez,

20 dkg öregtésztát vettem a zsemléhez

3 dl langyos vízben

mézzel

felfuttattam 50 g (azaz egy teljes kocka friss) élesztőt.

Ha lett volna itthon, biztos tettem volna bele egy pici aszkorbinsavat.

Megfőztem két kis szem krumplit (úgy okoskodtam, hogy ha krumplipehely nincs, akkor a krumpli is jó:)) és áttörtem.

Leszitáltam 9 dl (kb. 50 dkg) finomlisztet (megnéztem a zacsit, az van ráírva, hogy BL 55 - eddig én ezt nem is figyeltem)

és adtam hozzá egy evőkanát sikért (avagy szejtán néven is kapható a bioboltban).

Jól megdagasztottam - inkább lágyabbra hagytam a tésztát, ragacsosabbra, és csak a legvégén liszteztem még egy picit. Megkelesztettem, hamar nagyra nőtt bőven a háromszorosára. Akkor 10 dkg-os darabokat téptem le belőle (közben mértem a mérlegen, hogy jó legyen, és rájöttem, hogy a tíz deka az pont annyi, ami teljesen kitölti a markomat). Így 9 db zsemlém lett. Szép gömbölyűre formáztam őket így. Olajozott, lisztezett tepsire tettem őket, és hagytam, hogy szép nagyra, zsemleméretűre keljenek.

Akkor bemelegítettem a sütőt: elektoromos légkeveréses, 220 fokra. Tettem az aljába egy lábast vízzel teli (én úgy tudom ez kell a jó kenyérfélékhez, de hallottam egészen ellenkező véleményt is nemrég - azért én így csinálom, mert szoktak sikerülni a kenyereim). A zsemléket is lekentem vízzel, majd lazán letakartam őket alufóliával. Így sütöttem 20 percig. Akkor levettem az alufóliát, és még 7 percig sütöttem. Szerintem picit hamarabb is le lehetett volna venni az alufóliát, illetve a végén egyszer megfordítottam a tepsit, hogy egyenletesebben piruljanak. Kivettem, vízzel újra lekentem, rácsra tettem. Kihűlt, félbe vágtam, megkóstoltam.

Zsemle! Puha! Finom!

 

 

 

 

2009. aug. 28. 21:52 - írta Levena

Szabadság. Iskolakezdés. Készülődés.

Kigondoltam, milyen ünneplő búzt szeretnék Csivitnek az évnyitóra. Teljesen egyetértett az elképzelésemmel, bár az ő szempontjai mások: nem szeretne gombolós blúzt. Kérdezte is E., hogy hol fogok olyat  venni? Mert szerinte csak vásárokban lehet olyasmit kapni, iparművészeknél méregdrágán. Aztán az egyik helyi divatáru boltban mégis ráakadtam egy olyanra. Olyasfélére. De jó volt: raglán ujjú, húzott nyakú, azsúrozott (azt hiszem így mondják) önmagában hímzett anyagú. Csak éppen három számmal nagyobb. Persze meg akartak győzni, hogy jó az, anyuka! Nézze, csak az ujját felhajtja, és tökéletes. Igen, persze, fel tudok hajtani egy blúzujjat, de ha a karkivágás nagy, és emiatt idétlenül áll a gyereken, akkor nem fogom megvenni, akkor se, ha idén már nem hoznak kisebb méretet. Inkább megvarrom. Ki is néztem neten egy méteráruboltot, fel is hívtam őket, volt is madeira anyaguk, és még három másfélét is mondott, amiből a hölgy szerint megvalósítható az elképzelésem, úgyhogy majdnem elmentünk. De csak majdnem, mert indulás előtt még benéztem még egyszer az anyagjaim közé, és akadt közöttük egy egészen egyszerű, egyszínű, hófehér vászonféle, amire Csivit lecsapott: az jó lesz. Ha jó lesz, akkor jó lesz, nem fakadok sírva, ha nem kell pénzt költenem. Mondtam neki, hogy legfeljebb majd én hímzek rá virágokat, meg a szalagos néninél veszünk rá valami csipkét. Megvarrtam: raglán ujjú, felkarban húzott, bő blúz lett. Teljesen egyszerű, lebutított szabásminta. Beleszeretett, így tökéletes, mondja, nem is kell már rá semmi. (Azért én majd veszek még az ujjára csipkét a néninél... de pssszt!). Jól is áll neki nagyon, betűri a szoknyába - csinos.

A tolltartót is én varrom.

1. Mert nem találtam olyat, ami tetszene és megfizethető lenne, csak olyat, ami tetszik, és drága.
2. Csak mert.
3. Varrni akarok, és végre van mit, van miért, van értelme, és még spórolok is vele (meg tudom magyarázni, hogy muszáj:)) - mert minden hozzávaló itt lapul a fiókomban :)

Megterveztem, a fejemben szépen összeállt, kiszabtam, már varrom. Izgulok. A zippzártól félek, de nagyon remélem, hogy meg tudom oldani! Csivit nem akart aludni menni, nem kért esti mesét, csak azt akarta, hadd nézze  hogyan varrom, amíg el nem álmosodik. Végül már majdnem elaludt a széken, amikor aludni vittem.

2009. aug. 25. 22:05 - írta Levena

Nos, igen, eddig én is csak azt hittem, hogy ezt az autógumik, akkumulátorok és egyéb veszélyes hulladékok után fizetik. Ez nagyjából így is volt 1995-től az elmúlt évekig, amíg az APEH dolga volt ezen adónem ellenőrzése. Nem volt rá kapacitásuk. Aztán átkerült a VPOP-hez, mert nekik hirtelen lett rá kapacitásuk, annyira, hogy egy év alatt egészen behozták a köztudatba. 

Nem egyszerű a dolog. Nekünk most főleg a csomagolóanyagok termékdíjáról beszéltek. Ez áll három díjtételből, és bizony résen kell lenni mindenkinek, aki bármit bármibe csomagol, jó lesz ha utánanéz, meg lett-e már fizetve utána a termékdíj avagy még őrá is jut valamelyik díjtétel? Vegyünk mondjuk egy nejlonszatyrot. A szatyrot legyártják, elkerül a nagykereskedésbe, onnan a kiskereskedésbe. Tudod, mikor merül fel utána a termékdíj-kötelezettség? Amikor először csomagolnak bele valamit. Ezzel meg is értettem, hogy az utóbbi időben miért árulják sok helyen külön 5-20 Ft-ért a szatyrokat, míg régebben adták csak úgy az áruval együtt. Mert ha ő külön eladja, akkor nem csomagolóanyag, hanem ugyanolyan áru, mint bármi más - nem kell utána termékdíjat fizetni.

Nagyon jó ez a környezetvédelmi termékdíj, mert igenis, ha már olyasmiket gyártunk, ami szennyezi a környezetet, akkor legyen meg az alap arra, hogy helyre is hozzuk a dolgokat. Már ha egyáltalán helyre lehet hozni... Nem tudom, mennyi gyűlik össze ebből a költségvetésben, és valójában mit ér... Azt hiszem, lehetne ezt a dolgot még sokkal komolyabban venni. Ugyanakkor disznóság: mi az, hogy csak akkor kell fizetni, amikor csomagolóanyaggá válik? A szatyrok példája jól mutatja, hogy azért ki lehet ez kerülni, nem is túl nehéz. Vagy mi a helyzet például a reprezentációs illetve reklám céllal osztogatott szatyrokkal? Bizony, arra sem kell ezt a termékdíjat megfizetni, hiszen nem csomagoltam, hanem valamit ajándékba adtam... Pedig ez a szatyor pont annyira okoz kárt a környezetben, mint amit a boltban kapok a vásárolt áru hazacipelésére. Bármit is gyártunk, aminek az újrahasznosításáról illetve ártalmatlanításáról gondoskodni kell, az után rögtön a gyártósorról lekerülve meg kellene fizettetni a termékdíjat. Szerintem.

A végén úgyis rajtam csattan ám. Minden a fogyasztón csattan. Mert az adó ráfordítás, annak pedig meg kell térülnie a bevételekből, mert különben nem éri meg vállalkozni. Tegnap elmentem vásárolni, vettem

3 pohár tejfölt műanyag pohárban,
1 kg lisztet papírzacskóban,
0,5 kg kukoricadarát műanyag zacskóban,
1 l tejet italoskartonban,
szőlőt, szilvát, és paradicsomot amit én tettem nejlonzacskóba,
kétféle sajtot, amit "papírba" csomagoltak (belül nejlon, kívül papír, ez társított),
élesztőt, papírba és nejlonba csomagolva,
egy zacskó karamellt, szintén zacskóba csomagolva

... azt hiszem ennyit. Próbálom megsaccolni az előttem levő, de bizonyára nem teljes táblázat alapján: vásároltam körülbelül 100 Ft környezetvédelmi termékdíjat.

Gondold csak el, még az után a kis matrica után is fizetni kell, amit árcédulaként az árukra nyomnak a kisebb boltokban. Még a minyonpapír után is, amit a cukrászdában a sütivel együtt adnak. Még a ruhába varrt címke után is.

Na de, vannak még itt érdekességek. Például, hogy a környezetvédelmi termékdíjból jelentős kedvezményeket lehet kapni olyan esetben, ha az eladó bizonyítani tudja, hogy a csomagolóanyagot visszavette és újrahasznosításáról gondoskodott. Na de, mikor fogja a vevő visszavinni a csomagolóanyagot? Ha fizetnek érte :) És igen, állítólag a nagyobb áruházláncok már ugyanúgy visszaváltják a műanyag palackokat és a fém italosdobozokat, mint régebben a betétdíjas üveget. Hm, ennek utána kéne néznem. Eddig nem találkoztam ezzel a jelenséggel, igaz, hogy nem is járok hipermarketbe vásárolni, az akciós újságjaikat pedig végképp csak zöldségpucolás közben nézem...

Ha kérdésed merülne fel ezügyben, javaslom olvasgasd a törvényt, beszélj adótanácsadóddal vagy könyvelőddel. Van miről beszélni...

Hasznos link:

www.termekdijinfo.hu

termekdij.fw.hu

2009. aug. 24. 20:02 - írta Levena

Mesélhetnék sokat, ez alatt a két és fél nap alatt, amit a Balatonon töltöttünk egy hétre való élményt gyűjtöttünk. Írok is majd többmindent, de most az élménybeszámolót várók kedvéért csak annyit, hogy:

Nagyon klassz a vitorlázás! :)

Vitorláztunk napsütésben, enyhe szélben,

egy kötélbe kapaszkodva húzattuk magunkat a hajóval,

vitorláztunk szélcsendben :), (vagyis álltunk a vízen szélre várva)

és akkor is beereszkedtünk olykor a vízbe lehülni,

és vitorláztunk viharos szélben.

Meg kell hogy mondjam, ez utóbbi volt nekem a legérdekesebb. Mennyi idő volt, nem is tudom, talán fél óra, vagy egy óra? A hajam fújta a szél (direkt kibontottam, hadd lobogjon), és úgy összefújta, hogy alig tudtam kifésülni, de jó volt, nagyon jó. Magam részéről tökéletesen megbíztam a "kapitányban", hogy biztonságban visszavisz minket a kikötőbe, nem féltem, tetszett az egész. Igen, vidám voltam, mondhatnám széles jókedvem kerekedett, de magamba tartottam. Más vendégek is voltak akkor a hajón, és jobban vagy kevésbé, végig vagy futólag aggódtak és féltek. Csivit sem félt. Én a kabinajtóban álltam, ő az ülőkén térdelt és nézett kifele. Csak nézett, nézett kifelé, kicsit odahajoltam, hozzá, kérdeztem "Jól vagy?", rám nézett, és mondta, hogy "Igen". Figyeltem őt: nyugodt volt, nézett kifelé, figyelt, nagyon figyelt, de nem szorította a korlátot, amibe kapaszkodott, nem volt a tartásában, a testében semmi feszültség, semmi félelem, pedig más gyerekek féltek, nem is jött oda hozzám, nem szólt egy szót sem az úton, egyszerűen csak nyugodt volt, és figyelt. A végén, később megkérdeztem: "Te nem féltél?" Azt mondta, egy kicsit. 

Mondhatnám, hogy büszke voltam rá, de ez nem igaz, az ember arra büszke, amiben része van... De örültem neki nagyon, és szerettem érte nagyon, mert úgy éreztem, hogy ez igen nagy dolog volt: félt, de nyugodt volt és figyelt.

Megnyugtatásul: volt rajta mentőmellény.

Rajtam nem volt mentőmellény - nem volt annyi, ahányan voltunk a hajón, és igazából egy felnőttön sem volt, csak a két legkisebben. Egy idő után, amikor láttam, hogy az utasok többségében hogy fokozódik az aggodalom, egy pillanatig én is végiggondoltam, mi lenne?

Azt mondta a hajó gazdája, hogy a tőkesúlyos vitorlás sohasem borul fel, akármennyire dől is be. Azt is mondta, hogy ez a hajó nem egy nagyon drága, nem egy luxus hajó, de nagyon jó típus. Azt is láttam, hogy magabiztos, és tudja mit csinál. De ha mégis a vízben kötnék ki, mi lenne? Egy picit még vágytam is rá, hogy megtudjam, hogyan állnék ki egy ilyen próbatételt? Azt gondoltam, egyetlen dolgot kellene tennem: lebegni, és várni. Nem lennék hős, valószínűleg nem tudnék segíteni másokon. Nem vagyok jó úszó, nem is bírok sokat. De ha csak lebegek, akkor egyszer csak értem jönnek, és partra visznek. Ha pedig mégsem... hát mindegy, végül is úgy is jó, akkor legalább megtudnám...

Nem tudom, hogy ha igazán életveszélybe kerülnék, mit tennék. Lehet, hogy nyugodt, sőt hidegvérű lennék. De lehet, hogy mégis pánikba esnék, magamon kívül kerülnék, eluralkodna rajtam a kétségbeesés, és akkor nem azt gondolnám, mint most: hogy a halál végül is olyan mint a 18. születésnap, mint az érettségi vizsga, mint egy felnőtté avatási szertartás. Félsz is a felnőtt élettől, néha húznád még az időt, de valójában izgatottan és kíváncsian várod a nagykorúságot, azt az életet, ami utána vár rád. Nem sietteted, nem is tudod, nem halogatod, hisz azt se tudod, csak gondolsz rá többet vagy kevesebbet, de mindenképpen gondolsz rá, mint ahogy minden mérföldkőre gondol az ember időnként. Az idő pedig szépen telik, és maga idejében sorra kerül minden. A vizsgán izgulsz, remegsz, izzadsz, csak legyél már túl rajta, de ami utána vár, az egy más világ. És később, visszanézve csak ámulsz: hát ettől féltem annyira? Hisz ez semmi, ez könnyű - és most vár rám az igazi élet!

Hát így volt.

De most nem volt veszély, igazán azt hiszem, hogy egyáltalán nem volt - mi legalábbis biztonságban voltunk, és akik féltek, azok félelme valahonnan máshonnan jött.

A vízimentők is odamotoroztak mellénk, amikor már közel voltunk a kikötőhöz, és megakadt a kötél, nem tudták rögtön leengedni, de amikor látták, hogy mégis sikerül tovább is mentek, épp csak pár másodpercre álltak meg mellettünk egy kis távolságban. Nyugtáztam: lám, figyelnek, és ha úgy tűnik baj van, már ott is vannak.

2009. aug. 19. 22:25 - írta Levena

Pakolok, pakolnék, de már most a csendes kétségbeesés határán vagyok. Eddig a ruhákat szedtem össze. Most jön a neheze: cipők, piperék, aprók-cseprők, elemlámpa, csipesz, gyógyszer, meg a jó ég tudja miféle apró-cseprő hasznos és (végül úgyis) felesleges holmik. A sátrat már elvitték kocsival, hála a jó égnek, mi vonatozunk, hát jó lenne beférni egy nagyhátizsákba meg egy kicsibe. Max. még egy pici kézitáska vagy szatyor...

A vándortáborokban igen minimalistán pakoltunk, csak a legszükségesebbet, különben megdöglesz, én max. 18 kg-ra voltam hitelesítve, de minden fontosat, különben pórul jársz. Inkább kevesebb ruhát, úgyis büdös leszel pikk-pakk a dögnagy zsák alatt, meg a többiek is büdösek lesznek, szóval ha véletlenül nem lehet mégsem mosni, és úgy kell felvenni megint, sebaj. Te hozod a fogkrémet, én a tusfürdőt, lányok a testápolót (mert kértek ám belőle a fiúk) - a fiúk meg a bicskát. Ők cipelték a sátrakat, mi a hálózsákokat, polifoamokat... Valakinél volt labda, valakinél volt kis gázpalack, valakinél volt még Idegen Szavak Szótára is...

De ez most nem vándortábor, én meg csak arra tudok jól csomagolni, arra vagyok beállítva. Bár lassan talán már tíz éve sem voltam vándorban. Az üdülős nyaralás megint más, főleg, ha kocsi visz, bár abban sem volt sok részem - de ez most még az sem lesz, ez most lehet, hogy sátrazós, de lehet, hogy hajón alvós, szűk a hely, mondják, de akár el is férhetünk, meglátjuk ha ott leszünk, és aztán nem kirándulni fogunk egész nap, amihez tök jó a szakadt póló is, hanem a Balaton környékén lébecolunk - akár egy fürdőruha is elég lenne, de lehet, hogy futni is mennénk, és kirándulni, és különben sem az erdőben bujkálunk, hanem emberek között leszünk - jaj, ehhez én nem értek!

Meg vagyunk hívva - én még soha életemben nem voltam egy éjszakánál többet vendégségben, soha nem voltam senkivel közösen nyaralni  - ez más, egész más, mint a táborok, meg a családi nyaralások. Hogy kell ezt csinálni? 

Csivit volt olyan kedves, és nem lázasodott be - hónapok óta nem volt beteg, de bezzeg most betaknyosodott... Csak kicsit köhög még, javuló tendenciával, úgyhogy mehetünk. Pedig már kezdtem egy kis megkönnyebbülésfélét érezni... De persze menni akarok, megyünk, megyünk, jó lesz biztosan, ügyes leszek, és majd jól tudom érezni magam, akármit hagyok is itthon, és persze akármilyen ruhában, még gyűröttben is, meg olyan izében is, nahát!

2009. aug. 18. 21:46 - írta Levena Azt mesélte ma nekem a blogom számlálója, hogy valaki a Hétszínvirág c. mese versikéjének első sorának szavaival talált ide. Nem tudom, azt találta-e amit keresett, de ezáltal én megtaláltam a teljes mesét egy másik blogon. Kedves, aranyos mese, olvasd el ha van egy kis időd. Itt.

2009. aug. 17. 20:27 - írta Levena Amióta elkezdtem a környezetbarát és egészségünket megőrző megoldásokat keresni a mindennapokban, azóta egyre gyakrabban találkozom olyan megoldásokkal, amelyek az időben vissza-, illetve a természetben fellelhető anyagokhoz, eszközökhöz vezetnek. Azt hiszem, mindenkiben lejátszódnak ilyenkor kisebb-nagyobb csaták: egyrészt ragaszkodnék a megszokott, kényelmes, gyors, bevált, s gyakran valóban hatékonyabb megoldásokhoz. Egy kis hang még fel is lázad bennem: dehát nem vagyunk az őskorban! Másrészt pedig ott a késztetés, hogy igazán, tényleg, tenni kell valamit. Muszáj tenni valamit! Attól a pillanattól kezdve, hogy rendelkezek egy információval, nem hagyhatom figyelmen kívül, felelősséggel tartozom azért, ami történik. Úgyhogy araszolok előre, sajnos lassan. Túl sok akadályt kell leküzdeni, és van amit csak akkor tudok megtenni, ha a körülöttem levő világ is változik velem együtt. A tejesdobozokat is csak azóta gyűjtöm szelektíven, mióta a fővárosban a reggeli közlekedési útvonalamon helyeztek ki annak gyűjtésére szolgáló konténert. Itt nálunk nincs, oda időnként hajlandó vagyok elvinni, amikor összegyűlik egy szatyornyi.

Nem is ezt akartam írni... Hanem inkább azt, hogy szép, szép, jó, jó, hogy haladunk "vissza" (nézőpont kérdése) a természetes dolgok felé, de meddig lehet, meddig tudunk visszamenni? Mert például:
-az általunk fogyasztott élelmiszerek nagy része a természetben magától, gondozás nélkül teljesen életképtelen lenne, nagyrészt az ember által nemesített növényfajták...
-ha nemcsak a táplálkozási szokásaimat változtatom meg, ha nem csak a mikrot űzöm ki a lakásból, akkor mit tehetek még azért, hogy elkerüljem például a rákot? Kiköltözhetek a városból... Az sokkal jobb lesz? Sokkal jobb, de még mindig nem a tökéletesen biztos megoldás. Meddig, és hova menekülhetnék? Ki a civilizációból? Fel Tibetbe? Ez bizonyos szempontból nagyon jó megoldás lenne - de ez az én dolgom? Egy betegségtől, vagy bármiféle egészségromlástól való félelem nem határozhatja meg az életem. Nem azért születtem, hogy a testem őrizgessem. Persze, vigyázni kell rá, de nem ez a cél, hiszen elsősorban eszközül szolgál ennek a létformának a megélésre... Ebben a világban kell boldogulni, ahogy tudok.

2009. aug. 17. 0:20 - írta Levena Ma délután megvarrtam Csivit ünneplő szoknyáját. Bece, emlékszel arra a szoknyára, amit a nyolcadikos ballagásra varrt az anyu? Abból van :) A felső rész egy trapézforma: párhuzamos oldalai 40 cm és 50 cm szélesek, magassága 25 cm (Varrás előtt - ilyen egyszerű holmiknál általában nem számolok külön varrásráhagyást, hanem úgy saccra már bekalkulálom a kiszabandó méretekbe. Egyenesen az anyagra rajzolom.) Az alja téglalap: magassága 14 cm, szélességét nem tudom pontosan, de 100 cm körül - ami maradt az anyagból, nem mértem le. Mindez kétszer az elejéhez és a hátuljához. Az alját a szélénél egyszer végigvarrtam egyenes varrással, és az egyik szálat meghúzva (óvatosan, hogy el ne szakadjon, és a ráncokat folyamatosan igazgatva) beráncoltam. A ráncolt anyag szélességét a felső részhez igazítottam, és a cérnát elcsomóztam. Így varrtam őket össze. A derekához 2,5 cm-t hajtottam vissza, két sor félcentis gumit fűztem bele. Az aljára a "szalagos néninél" vettünk csipkét vagy mi is ez. (Eredetileg más céllal, de jó sokat, úgyhogy most bőven jutott a szoknyára is.) A kép azt hiszem nem a legjobb, ha esetleg sikerül jobbat készíteni, kicserélem.

2009. aug. 17. 0:04 - írta Levena

Ezt a macit Csivit magának varrja. Az elkészítés módja ugyan az, mint a múltkori macinál amit B-nek varrt. Kivágtam a macit az anyagból kétszer, körülbelül fél centi varrásráhagyással. Összeférceltem, hogy ne csússzon szét. Csivit körbevarrta. Ezután kifordítjuk, gyapjúval kitömjük, az alját összevarrom, és hímezek neki arcot. Ha egészen elkészül, majd megmutatom, egyelőre még gyapjút kell szereznem a belsejébe.

2009. aug. 14. 18:23 - írta Levena

Biztos mindenkinek vannak elképzelései bizonyos dolgokról, milyennek kellene lennie.

A gumilabda úgy az igazi, ha pöttyös. Piros alapon fehér pöttyökkel. Amikor a papírboltban jártunk - ami errefelé nem csak papírbolt, más kincsek is kaphatóak - Csivit meglátott egy ilyen labdát. Számtalanszor mentem már el pöttyös ladbák mellett, anélkül, hogy megfogtak volna, de ez a ladba, akkor, ott olyan szép volt. Szép fényes, szép piros, szép pöttyös. Öröm nézni. Az átlagosnál kicsit nagyobb, de éppen ezért nagyon jó. Megvettük. 

Igaz ugyan, hogy van már négy labdája, és nem szokott velük játszani, de tegyük hozzá, hogy nincs is kivel - nekem sem jut eszembe, hogy labdajátékokat játsszak vele. Nem próbálkoztam ilyesmivel azóta, hogy valamikor tipegős korában többször is hiába próbálkoztam, nagy bánatomra nem akart gurigázni velem. De sejthetitek a fenti sorokból, hogy igazából nem neki vettem. Persze az ő szobájában lesz, a magáénak vallja, és én is azt fogom mondani, hogy az övé, de amikor megvettem igazából magamnak vettem. Épp azért, mert van már négy labdája. És ahogy számtalanszor máskor nem vettem meg neki egy újabbat, egy ötödiket, most sem vettem volna, ha engem nem tud elvarázsolni.

Hazafelé már pattogtatva hozta. Rögtön megfigyeltem, hogy ezt sokkal ügyesebben pattogtatja, mint az eddigi labdákat - nyilván a mérete miatt.

Másnap lementünk labdázni. 

Először dobáltuk egymásnak. Dobom, pattan, elkapja. Dobja, pattan, elkapom. Én részemről már ezzel teljesen elégedett tudok lenni. Ahogy annak idején a gurigázással is nagyon boldog lettem volna. De Csivit nagyon hamar tovább akar lépni, és ráadásul még bonyolítja is dolgokat.

A következő játék a rugdosás volt - de már nem érte be azzal, hogy rúgjuk egymásnak a labdát, számolni kezdte a gólokat. Vagyis, hogy hányszor megy mellé a labda, hányszor nem sikerül visszarúgni a másiknak. Az én szabálykövető lényem viszont azt igényli, hogy ha már foci, és gólok számolása, akkor jelöljünk ki kaput. Így lett, így már nekem is jó.

Jó azért is, mert eszembe jutott az az idő, amikor még kisiskolás voltam, és napközis. Úgy emlékszem, néhány fiúval jól kijöttem. Szerettem velük focizni. Persze lehet, hogy csak egyszer vagy kétszer volt ilyen eset, de mégis olyan nyomott hagyott ez bennem, mintha rendszeresen így lett volna. És úgy emlékszem, ők is szívesen játszottak velem. Kedvesek, figyelmesek és előzékenyek voltak, tekintettel voltak rá, hogy lány vagyok, nem durvultak, hagytak játszani, adták nekem a labdát - de azért nem is pátyolgattak. Játszottunk. Akkor ők megtanítottak, hogyan kell a labdába rúgni: nem a cipő orrával, hanem az oldalával, és megtanítottak sarokkal hátrafelé rúgni-passzolni is. Aztán később, amikor felsős voltam, két másik fiúval is jó barátságba kerültem, akik szintén szerettek focizni - bár akkor én már nem fociztam velük, de szívesen töltöttem velük az időt, és ők befogadtak engem Félpilunak. Azért, mert Pilu az csak fiú lehet, én meg lány voltam, de ezt egy cseppet sem bántam, nagyon örültem a megtiszteltetésnek. :) Néha eszembe jutnak. Most, hogy írok róluk, eszembe jut még a Beatles is, mint közös kapocs, és Les Yeux szigete, amit a térképen kinéztünk, hogy oda fogunk egyszer elmenni együtt, sőt talán ott is fogunk élni.

Egy idő múlva beláttam, hogy olyan helyszínt kéne választanunk ehhez a játékhoz, ahol kevesebb a kirakatüveg, úgyhogy arrébb sétáltunk. Csivit pattogtat. Meglepetésszerűen átvettem tőle a labdát, és még mindig pattogtatva elszaladtam. Így egy ideig azt játszottuk, hogy ki tudja a másiktól elvenni, de hamar beláttam, hogy ez nem jó játék. Egyrészt sosem szerettem a durva játékokat, és nem is szerettem volna olyan játékot játszani, amiben egyértelmű fölényben vagyok. Nekem elég könnyű elvenni tőle a labdát, és ő tőlem visszavenni csak akkor tudja, ha hagyom. Ráadásul néhány pillanatra egészen belefeledkeztem ebbe a játékba, és észrevettem, hogy éppen úgy védem a labdát, ahogy azt annak idején kosaras edzésen tanultam.

Igen... Már szinte hihetetlen, de én két évig kosárlabdáztam, szintén még általános iskolás koromban. Azt mondta az edző, nem baj, hogy alacsony vagyok, nagyon jó ...izé... lehet belőlem. Na, már nem emlékszem a nevére... Bár hozzá kell tegyem, az edzéseknek azt a részét szerettem a legkevésbé, amikor végül is csapatban elkezdtünk játszani. Mert akkor azonnal érzékeltem, hogy a többiek fürgébbek, erősebbek, ügyesebbek... De azért voltak sikerélményeim ezen a téren is, emlékszem. Tanultam, fejlődtem. Már nem emlékszem miért hagytam abba. Tényleg, miért hagytam abba?!

Hogy gyerek-léptékűbb és barátságosabb legyen a játék, kitaláltam, hogy ne elvegyük, hanem adjuk át egymásnak pattogtatás közben. Meg is mondtam, így: egy-két-há'-átad-egy-két-há-átad.  Futottunk egymás mellett, végig a hosszú úton, és ment a labda: egy-két-há'-átad.... Bár Csivitnek még ez sem ment kapásból: nem négyre adta át, nem jól adta, nem tudta ritmusban átvenni. Kicsit csalódott voltam, de könnyen túlléptem rajta, korának megfelelően kezeli a labdát, azt hiszem, és így is tudtam élvezni a játékot. Csak úgy vágytam volna rá, hogy kijöjjön ez a ritmus, és többször hibátlanul megcsináljuk.

Közben a játszótérhez értünk, és Csivit beszaladt játszani. A padokon hely nem volt, egy ideig álldogálltam, pattogtattam a labdát, mászkáltam fel- alá, de zavart, hogy a felnőttek néznek, és zavart, hogy folyton egy kis törpe robogott el mellettem motoron. Aztán eszembe jutott, hogy mennyi mindent kéne még csinálni otthon is. Magárahagyottnak éreztem magam. Már épp belejöttünk, úgy örültem a labdának, erre Csivit elszalad, és idegen gyerekekkel mászókázik... Kértem, hogy jöjjön, de nem akart. Kihasználtam anyai fölényemet, és rászóltam, hogy vagy megyünk labdázni, vagy pedig haza. Szerencsére azért jókedvűen jött.

Eszembe jutott, hogy valamivel arrébb még focipálya is van! Elmentünk oda. Ott volt a pálya, nem játszott bent senki, és meglepetésemre még teljesen jó állapotú kosár-palánk is volt! Itt fociztunk tovább. Itt volt kapu, lehetett igazán gólrugósat játszani, és igazán volt hely szaladni a labdával.  Aztán amikor Csivit kiszállt, és megint elszaladt most az ottani mászókákhoz mászni, akkor elkezdtem a palánkra dobálni. Próbálgattam, emlékszem-e még a mozdulatokra. És olyan jó volt, hogy a karjaim, ujjaim még ennyire jól tudják, hogyan kell megfogni labdát, hogyan kell irányítani, bedobni. Képzeletben a kezeim között kosárlabda volt, szinte éreztem a méretét, súlyát, a felületét... De közben mégis a pöttyös labdában gyönyörködtem, ahogy száll a kosár felé, és belehuppan.

Egy ideig csak pattogtattam. Álltam, sétáltam, pattogtattam. Azon gondolkoztam, mennyire pihentetőek, és milyen jól esnek a léleknek is az ilyen egyszerű tevékenységek. Szép labda, egyszerű és ismerős mozdulatok, készség szintű tudás: már megy, örömet okoz, nem kell figyelni rá (mert ugye egy kisgyereknek még ezt is meg kell tanulni, pattogtatni a labdát, dobni és elkapni). Ha kedvem tartja nekiiramodok, vezetem. Ha úgy tetszik csak állok, és úgy pattogtatom. Ha ügyesebb lennék, és azt is megtanultam volna ilyen könnyedén, hogy hogyan pattintgatom át a lábaim között, állva és járva, vagy a hátam mögött, vagy hogyan csavarom a derekam körül körbe úgy, hogy nem ejtem el - annak is nagyon örülnék, és éppígy el tudnám foglalni vele magam, de mielőtt ezt ilyen jól megtanulhattam volna, már abbahagytam a kosarazást.

Arra is gondoltam, mennyire tud vágyni a lelkem az ilyesfajta egyszerűségre. Olykor ez azt jelenti: a nincsre. Valahogy kapcsolatban van ez azzal

amikor inkább az egyszinű de szép szabású ruhát veszem meg

amikor az egyszerű apró mintás függönyt választom

amikor arra vágyom, hogy kevesebb, áttekinthető mennyiségű holmi legyen a környezetemben***

amikor inkább csak a lánchintára ülnék fel a csodakörhinták helyett

amikor pár szem főtt krumplit vajjal fenségesebb vacsorának érzek bármely ételkölteménynél

amikor tudtam élvezni bizonyos diákmunkák monotonitását: az adatrögzítéskor a billentyűk koposágának ismétlődő ritmusát, borítékoláskor pedig a gyorsaság érdekében kidolgozott mozdulatok szintén ritmusos sorozatát

amikor jól esik egy három hangból álló dallamot a végtelenségig dúdolni

Sorolhatnám nagyon sokáig, ugye érted?

Az egyszerűség, a megszokott jól ismert mozdulatok, hangok biztonságérzetet adnak és pihentetnek.

2009. aug. 14. 17:53 - írta Levena Mire jó ez az egész?

Az irodában is kérdezgetik, hogy bírom, és miért csinálom, és néznek rám kerek szemekkel meg olykor elismerő pillantásokkal - hogy lehet az, hogy nem éhes, aki három napja nem eszik, csuda hogy bírod, milyen ügyes vagy, nekem kínzás lenne... Furcsállom, hát nem látják, hogy ha nekem megy, akkor nekik is simán menne? Nincs ebben semmi ördöngösség.

Akarok-e fogyni? Igen, jó lenne. De ez most nem célom. Fogytam egyébként 2 kilót. Nem tudom, mi lesz még, de arra számítok, hogy ez vissza is jön, ha elkezdek enni. Szeretnék fogyni, de tudom, hogy ahhoz sokkal több szokásom kellene megváltoztatnom: rendszeresebben és többet mozogni, kevesebbet enni, bizonyos ételeket mellőzni, ritkán fogyasztani. Ennek a változásnak pedig tartósnak kell lennie. Nem néhány hetet kell kibírni, nem néhány hónapot, hanem egyszerűen: máshogy élni. Amíg ezen az úton nem tudok elindulni, vagy pontosabban: jelentősebben előrehaladni (hiszen végül is már elindultam, de még nagyon az elején járok, és gyorsabban kéne haladnom, meg jócskán tovább is kéne jutnom), addig én többé nem tűzöm ki magam elé kifejezetten a fogyást. Ha majd fogyni akarok, akkor a mostani - mondjuk inkább léböjt előtti - súlyomhoz képest 15 kilót szeretnék lefogyni, és azt megtartani. De valahogy úgy képzelem, hogy a fogyás természetes velejárója lesz más dolgok változásának.

Méregtelenítés? Igen, jó lenne. De ezügyben valójában egyáltalán nem tájékozódtam. Nem tudom, mire kellene figyelni, és ha valóban méregteleníteni akarnék, pontosan milyen szabályokat kellene betartani, és meddig. Most csapvizet iszom, bolti gyümölcslevet, és a zöldségerő-leves sem bio zöldségből készült. Egy igazi méregtelenítés azt hiszem nagyobb odafigyelést igényelne, és nagyobb anyagi áldozatokat is.

Én egyszerűen csak szeretném magam jobban érezni a bőrömben, szeretném, ha jobb lenne a közérzetem. És az elmúlt időszak érzelmi dagonyázása után ez megfelelő lépésnek tűnik. Az érzelmi dagonyázás pedig nálam több evéssel is jár, esetleg olykor össze-vissza evéssel, úgyhogy ráfér szegény emésztőszerveimre a pihenést. Most pedig könnyűnek és légiesnek érzem magam, és ez jó. Ha éhes is vagyok, hamar elmúlik. Sőt, egészen érdekesnek találom, hogy estére nemhogy nem vagyok éhes, de kifejezetten jóllakottnak érzem magam. És reggel sem ébredem korgó gyomorral (egyébként sem, ébredés után 1-3 órával leszek éhes), hanem szintén teltségérzettel. Sőt: időnként úgy érzem, hogy már megint túl sokat ettem... Bár tegyük hozzá, az a rossz szokásom, hogy munka közben akkor is fogyasztok valamit, ha valójában nincs szükségem rá, ugyanúgy jelentkezik. Gyakran végig sem gondolom, hogy kell-e, csak megszokásból nyúlok a palack után, és iszom. Épp úgy viselkedem, ahogy mondjuk a rágcsálnivalókkal is szoktam.

Felmerül bennem a kérdés: ha nem hiányoznának az ízek, és a rágás élménye, akkor meddig lehetne így élni? Most ugye ülőmunkát végzek, a tíz ujjam és az agytekervényeim mozgatom (bár állítólag a nem rutinból végzett, elgondolkodtató szellemi munka rengeteg energiát igényel, de már elég sokmindent csinálok rutinból) - Ha ehhez elég ennyi: napi 2-3 liter valamilyen tartalmas lé - akkor mi a csudáért eszünk mi olyan sokat ?! Ehhez a napi háromszori normál étkezés rengetegnek tűnik... Létezik, hogy alapvetően az ember sokkal-sokkal kevesebbel is beérné? Nem úgy értem, hogy egyszerűen eltengődne: hanem kevesebbel is egészséges lenne. Sejtem, hogy ez hosszú távon máshogy hat, mint ahogy én most érzem magam, és hogy valószínűleg egy aktívabb életet élő embernek másak az igényei... Ugyanakkor bárki tapasztalhatja: az emésztés rengeteg energiát igényel, lehúz és fárasztó. Minél többet eszel, annál lejjebb húz. Fordítva mi lenne? Minél kevesebbet eszem, annál energikusabb, annál könnyebb maradok? Talán nem is úgy működik, ahogy én gondolom, hogy valahogy ráncba szedem a lelkivilágom, rendbe jövök, kiegyensúlyozott leszek, és akkor nem lesz szükségem arra, hogy evéssel kompenzáljam a problémáimat, hanem éppenhogy a táplálkozásra kellene merőben másként tekinteni (és most még ahhoz képest is kevesebbre és másra gondolok, mint amit átlagosan egészségesnek és elégnek tekintenek), és másként "alkalmazni" az életünk során, s ez hatna az érzéseimre, a lelkemre...

Érdemes ezen még gondolkodni egy kicsit, de azért a mai nappal már lezárom ezt a léböjtöt. Vacsorára már eszem gyümölcsöt, és holnaptól lassan visszatérek a normál kerékvágáshoz... Úgy gondolom, megpróbálom a normál kerékvágás alatt tényleg a normálisat érteni, és visszatartani magam a hobbiból, vagy pótcselekvésként elfogyasztott falatoktól.

2009. aug. 12. 20:30 - írta Levena

Már nyár eleje óta készülök erre, de valahogy mégsem tudtam rászánni magam a nem-evésre. Sőt, egyre éhesebb lettem.

De aztán múlt hét végére mégis elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy most már könnyedén fog menni. A húgom úgy mondta, hogy az ember egyen 1-2 napig csak gabonát, majd 1-2 napig csak gyümölcsöt, utána pár nap ivás, és visszafelé ugyanígy fokozatosan.

Hát nekem ez most nem egészen így sikerült, de nem is hiszem, hogy az ilyesmiben merev szabályok vannak. Kezdtem azzal, hogy visszaszoktam a gyümölcsreggelire, majd e mellett ettem egy napig hagymás-hajdinát, a következő napon lecsót kölessel, a következő napon nyers karalábét, uborkát és paradicsomot (mert kár is lenne hagyni tönkremenni a hűtőben), egy napig csak gyümölcsöt.

Így lett tegnap, amikor is egész nap csak 100%-os multivitaminos gyümölcslevet ittam (bolti, kb. 2,5 litert) és vizet (4-5 litert). Közben törtem a fejem, hogy legyen tovább, mert elég éhes voltam, és azt gondoltam, így nem fogom több napon át bírni. Ráadásul a húgom el is vette egy kicsit a kedvem, mert azt mondta, így nem ér semmit méregtelenítést szemponjából, mert zöldséglevekkel kéne csinálni. Persze, bio zöldséglével, teszem hozzá gondolatban, megnéztem a múltkor mennyibe kerülnek a drogériában... :( De aztán felvidultam, mert kitaláltam, hogy akkor majd főzök zöldség-erő levest, és azt fogom inni! 

Vettem is mindenféle leveszöldséget, fel is tettem főni, ahogy a húslevest szokás, nyilván hús nélkül. Egy óra múlva belekóstoltam: csípős volt. Nem értettem... Kihalászgattam a bors-szemeket. Talán túl sokat tettem bele? Majd egy idő után rájöttem, hogy a csudába is, hát a paprika, amit beletettem, biztos az az erős! És tényleg. Hát ezzel most mit lehet kezdeni? Én nem szeretem, és nem is bírom a nagyon csípőset. Nagyobb lábosba tettem, még 2 l vizet hozzá töltöttem, plusz még krumplit meg hagymát (mert más már nem volt itthon), újrafűszereztem, tovább főztem. Lesz, ami lesz... És lett, így is, nagyon finom leves. Csak kicsit maradt csípős. Ma is megittam már 4 liter vizet, és ebből a levesből 1,5-et. Érdekes, délutánra elmúlt az éhségem, annyira, hogy már ezt a levest sem esett jól tovább inni. Most sem vagyok éhes, csak az íze kedvéért ittam este apránként két pohár gyümölcslevet.

Egy hétig tervezem. Ha jól emlékszem, tavaly is bírtam ennyit. Ha jól emlékszem...

Tavaly csak gyümölcsleveket és teát ittam. Most van még ebből a zöldséglevesből holnapra való adag is, azután azt hiszem készítek zabtejet. Bár azt talán majd a végére hagyom, és holnapután tarthatnék egy tiszta vizes napot. 

Majd meglátjuk, hogy alakul. Én már ez után a két nap után is büszke vagyok magamra. Mert én nem az a madár-gyomrú hölgyike vagyok, akinek egy zónaadag is sok ebédre. Szeretek enni, és nem rettenek vissza egy tábla csokitól, vagy egy zacskó karamellától sem. És nem ritkán duplázom a vacsorát. De lám: ha akarom, kibírom, és még csak nem is szenvedek. Nem vagyok rosszul, nem fáj a fejem, nem szédülök. Legfeljebb időnként egy picit rosszabb a közérzetem. Kicsit fáradtabb vagyok. Aludnom kell 8-9 órát. Az éhség sem zavar, könnyen viselem, a lényeg, hogy kéznél legyen az innivaló, és bármikor ihassak.

2009. aug. 9. 20:24 - írta Levena

Vettünk többek között ünneplő cipőt.

Van egy picike sarka, csatos, oldalt nyitott, hátul is és elöl is zárt, és elöl keresztbe fut rajta egy pánt, rajta kis virág.

Csuda nőies.

Gyönyörű a lábán.

Kopog a sarka. Itt mászkál körülöttem, igyekszik sok-sok picit lépni, hogy minél többet koppanjon.

...

A lányom szép. Nagyon szép. Gyönyörű. Sokkal szebb, mint az a kislány, akit a nagymamám egyik bulvárújságjában láttunk, vele egyidős, és valamilyen rangos gyermek-szépségverseny nyertese.

Szép, s ha nincs velem, ez a szépség, ez a báj hiányzik nagyon. A hosszú, selymes haja, a karcsúsága, az arca.

...

Vettünk még szoknyákat és pólókat is, egyik bájosabb, mint a másik, egyszerűek, ízlésesek, a színük gyönyörű - szinte csak ámulok, hogy egy hipermarketben ilyet is tudnak árulni, nem csak díznis, hanamontanás meg vinidöpuhos (számomra) szörnyűségeket. (Dühít, hogy már ilyen picinek ennyire befolyásolják őket, ez kész agymosás, és dühít, hogy még a magyar készítésű ruhákon is angol a felirat. Nem akarok ilyeneket venni, bár nehéz elkerülni). Csivit néha hajlana rá, de eddig még elég egyszerűen le tudtam beszélni, sőt ma például ő maga választott két teljesen egyszínű pólót az általam felajánlott ezüst-lovacskamintás helyett. Ez tényleg meglepett. De azért kicsit később visszatértünk, és mégis magunkkal vittük az ezüst lovacskákat is :)

Mindezekért pedig hála a cégnek, mert jól ellátott utalványokkal, azaz beiskolázási támogatással :)

2009. aug. 9. 10:57 - írta Levena

Éppen negyed órája határoztam el, hogy nem írok többé blogot. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Sőt még arra is gondoltam, lemondom az Internetet, ne is kísértsen semmi. De lehet, hogy akkor a számítógépet is ki kellene dobnom, mert ha Net nincs is, szövegszerkesztő és billentyűzet van. Füzet és ceruza pedig elkerülhetetlenül mindig akad a lakásban... szóval semmi nem ment meg attól, hogy amikor úgy érzem, más nem segít, valami módon írni kezdjek. Ráadásul ugye épp most fontolgatom, hogy belevágok egy távoktatásos képzésbe, amihez viszont kelleni fog a gép, hiszen elektronikusan jön a tananyag, és ezen az úton zajlik majd a konzultáció egy része is. Tényleg meg lehet így tanulni valamit?

Vacakul ébredtem. Fájt a hátam, és akármennyit nyújtózkodtam, nem volt elég a végtagjaimnak se. Mostanában nincs szívem Csivitet az ágyába parancsolni, itt alszik. Azóta van ez így. Az ágyam se jó, és nem is mozgok, tudom, amiatt is van. De kifejezetten fájdalommal akkor ébredek, ha ő is mellettem aludt. Nem férünk el. Vagyis: nem engedi, hogy kényelmesen elhelyezkedjek, mindig annyira közel akar lenni. S akkor még reggel sem nyújtózatok, hiába kérem, nem hagy egy kis teret, nem bírja öt percig, hogy ne érjen hozzám, sőt rám fekszik, keresztbe, hosszába, ahogy bír.

Nehezen viselem ezt, hogy ennyire szorosan közel akar lenni. És olyan tapintatlanul, hogy az elkeserítő. Ha csak ülök már, jön oda, nyomakodik, furakodik. A fejét a felhúzott lábam alá dugja, de persze már nem fér el ott - így csak ellöki. Ha mellém fekszik, a lábával tapicskol, lökdös, bökdös. Szászor kértem, százszor elmondtam, százszor kiakadtam, hogy az próbálja már úgy csinálni, hogy az ölelés, a szeretgetés ne okozzon már a másik embernek kellemetlenséget, fájdalmat. Nem lehetne egyszerűen csak hozzám bújni? Nem lehetne egyszerűen csak megsimogatni, vagy megpuszilni? Nem érti, hogy ha belém nyomja a sarkát, a könyökét, a vállát, az állát az fáj? Pedig olyan jó lenne. Olyan nagyon jó lenne ez a közelség...

Felkeltem - s el is akadtam megint. Jó lenne foglalkozni ezzel a gyerekkel.  Valamit játszani vele, vagy valahogy foglalkoztatni, mert kétkapura unatkozik. Jó az idő, nyár van, bicajozni kéne, sétálni. De ebédidőre főzni is kéne, mert aztán meg méltatlankodik, hogy miért nem csináltam még meg neki a gombát? Aztán itt ez a rengeteg papír, borzalom, hogy ezek a kupacok mindig a fejem fölé nőnek. Van köztük egynéhány, amire szükségem lenne, de nem találom így... Tegnap azt gondoltam, hogy ma még elmehetnénk az Auchanba is, beszerzni azt a néhány dolgot, amit a papírboltban nem sikerült, és egyébként is, most van itthon a gyerek, most kell vele vásárolni menni - elkölteni a maradék utalványt őszi ruhára, ünneplőre, tornacipőre. Jövő héten apás hétvége, az azutánira meghívtak minket a Balatonra, majd megint apás hétvége - és már kedődik is az iskola. De félek elindulni, ez akkor is több órás program, ha nagyon figyelsz, hogy ne csábítson el semmi, és csak céltudatosan mész. Utálom. És utálom azt is, hogy a mostani akcióban tényleg nagyon olcsón van olyan matrac, amilyet régóta szeretnék venni, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy ez a kanapé lassan tönkretesz. Igen ám, de megint itt a kérdés, hogy szabad-e nekem erre költenem... És ráadásul fel is kéne hívni valakit, hogy megkérjem, jöjjön értem és hozzon haza kocsival, mert nem tudnám hazacipelni egyedül...

Nekiálltam a ruhákat hajtogatni - ez jó, szeretem kisimítani, gondosan-pontosan behajtani, szépen, formára, ügyelni, hogy a hajtásoknál ne maradjon gyűrődés, szépen kupacokba tenni a ruhákat. Volt ebben most valami vigasztaló. De azért mégis úgy éreztem, nem tudok most egyedül maradni, nem tudok itthon maradni, el kell menni, valahová máshová - rendben, az Auchanba úgy tűnik muszáj elmenni, a legkevésbé azt tudom máskorra halasztani, de előtte akkor is el kell menni máshová. Elmegyek Anyuhoz, gondolnám, onnan majd az áruház sem lesz messze, de nem veszi fel a telefont, a húgom sem veszi fel a telefont, és akkor már nem is tudom kit hívjak, meg egyáltalán... tessék, inkább írtam...

2009. aug. 8. 22:14 - írta Levena

Ritkán veszek újságot, de a GEO júliusi száma megállított. A címlapon: A döntés lélektana - Hogyan sikerül helyes elhatározásra jutni?

A cikk pszichológusokat és döntéselméleti szakembereket idéz, az agy felépítését magyarázza, kísérletekről ír stb. - teljesen tudományosan közelíti meg a témát. A következtetések és a lényeg számomra a cikkből:

1. A gyorsan, ösztönösen meghozott döntések gyakran sokkal jobbak, mint a hosszasan mérlegelt elhatározások. 

2. A sikeres döntések első szabálya: kövesd a belső hangodat, és minél hangosabb, annál gyorsabban

3. Olyan esetekben, ahol különösen sok kritériumot kell figyelembe venni, az intuíció még sok gyakorlás nélkül is a legjobb tanácsadó. Minél többmindent kell átgondolni, annál kevésbé szabad törni rajta a fejünket.

4. A tudatalattink érzelemmé alakítja az információkat. A jó döntések  ellenségének kikiáltott érzések a kutató számára nem jelentenek mást magas koncentrációjú tudásnál.

5. Egy profi sakkozó az intuíció elsajátott mestere. Anélkül, hogy tudatosulna, akár 50 000 állást is képesek felismerni, ami segíti őket a gyors döntésben. A kezdők esetében azonban épp ellentétes a szabály mint a profiknál: a jobb döntés érdekében jobban be kell vonni a tudatos gondolkodást.

6. A legalaposabb végiggondolás sem ér semmit, ha a döntési tényezők nem stimmelnek: mondjuk fontos tények felett siklunk el, vagy azok nem is kerülnek a szemünk elé.

7. Hajlamosak vagyunk hasonlóan elképzelni a jövőt, mint a jelenünket. Ezért a jövő kényszerűen a ma torzított változataként jelenik meg előttünk.

8. A bőség zavara örök kételyt ébreszthet: még ha jó döntést hozunk is, mégis az az érzésünk, hogy valamit rosszul csináltunk, és lehetséges lett volna jobban is választani. Minél bőségesebb a kínálat, annál nagyobb a kockázata annak, hogy elveszünk saját magunk megkérdőjelezésében.

9. A véglegesen meghozott döntés mindenkinél érzelmi alapokon nyugszik. Tehát nem is léteznek racionális döntések, csak racionális mérlegelés.

10. Nemcsak jó döntésre kell törekednünk, hanem egyben olyanokra, amelyekkel együtt tudunk élni. A racionálisan valójában helytelen döntés is érhet aranyat. Ha az élet nagy kérdéseiben hozott racionális döntésünket a tudatalattink nem tudja elfogadni, az az egészségünket is károsíthatja.

11. Operatív ingelligenciának hívják azt a képességet, amellyel ki tudjuk választani, melyik döntési módszer a megfelelő: vakon bízni a tudatalattiban, vagy alaposan megfontolni és mérlegelni a döntést? Ez tanulható és fejleszthető egyszerűen azáltal, hogy elhatározásokra jutunk, hibákat követünk el, és újabb, jobb ítéleteket hozunk. Hosszú távon az határoz helyesen, aki a döntési kedv mellett dönt. A lehető legkockázatosabb: ha semmit sem teszünk.

Saját élmény:

Egy olyan világba születtem, ahol ezerszer is több lehetőségem van választani, az életem irányát meghatározni, mint az előttem élt generációknak.  És én bizony beleestem ebbe a csapdába. A kínálat óriási, az útelágazások százfelé futnak, már ez zavarba ejtő, de ha elkezdek gondolkodni rajta, akkor ott helyben halott vagyok: a végiggondolandó kritériumok száma szinte végtelen. Szinte bármi jó lehet, ugyanúgy, ahogy bármi tragédiát is okozhat.

Ilyenkor szinte valóban úgy érzem, hogy az életemért küzdök. Körülnézek, s azt mondom: MINDENT! Majd megpróbálok dönteni és választani - ami gyakran rengeteg fájdalommal jár, mert úgy érzem, sokmindent elveszítek (holott még meg sem kaptam őket, csak a lehetőség merült fel) - s ebben kudarcot vallok, elveszek: akkor lerázom magamról ezt a terhet, s azt kiáltom: SEMMIT! Hátat fordítok, magamba zuhanok, kétségbeesem. De aztán fellázadok: márpedig élni fogok, márpedig engem nem tart vissza senki és semmi. Dac, düh, és mérhetetlen vágy - valamit választok. Vicces is ám ez az egész hiszen ott áll előttem a lehetőségek óriási halmaza, senki nem akar eltiltani tőle, szabadságomban áll bármikor bármi magamhoz venni a halomból, én mégis nekirontok, szinte vagtában kikapok valamit, magamhoz szorítom és elszaladok vele. Ugyan mi szükség erre? ... Igen ám, csakhogy ez a választás sokszor csak érzelmi szinten történik meg, és a cselekvés végül is elmarad. Mert nem indulok neki azon nyomban - talán mert nem is lehet, mert épp utazom haza, óvodába megyek a gyerekért, aztán vacsorát kell neki adni, majd késő este lesz, és másnapra már elszáll az erő, a lendület, újra lebilincselik a félelem és az észérvek. Néha aztán az történik, hogy hozok egy döntést, és ennek örülök, és megnyugszom tőle. És ebben a nyugalomban aztán úgy elringatózom, hogy azután nem viszem végbe.

Most például ez van: Az elmúlt hetekben újra és újra eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt állandóan egy bizonyos képzés hirdetésébe botlottam, és akkor nagyon lelkesített a gondolat, hogy megcsinálom. Ezért most is elkezdtem keresgélni utána a neten - de nyomát sem leltem. Már majdnem lemondtam róla, de azért biztos, amit biztos, ne mondhassa senki, hogy nem tettem meg mindent az ügy érdekében, felhívtam egy iskolát, hogy mi lett ezzel a képzéssel, miért nem hirdeti ma senki? Kiderült, hogy azért, mert egy új OKJ van, abban más a neve, s az új rendszerben ez egy magasabb képesítést adó képzés lett, mint az elődje volt. Hát, akkor most ennek neki kéne vágnom. Távoktatás, e-learning képzés. Konzultáció havonta egyszer: ezt még meg lehet szervezni a gyerek mellett. Tanulás: esténként, apás hétvégeken. Ha összeszedem magam, ha tényleg érdekes, menni fog. Nem vagyok buta. Anyagiak: ez a nehezebbik oldala, máshogy nem megy, hitelből. De valamit muszáj csinálnom, mert lassan megbolondulok... Még nem iratkoztam be. A telefonbeszélgetés után megkönnyebbültem, és megnyugodtam - igen, ez kell nekem. De kezdenek már duruzsolni azok a hangok bennem, amik azt mondják, hogy felelőtlenség most ebben a bizonytalan helyzetben ilyesmire használni a hitelkeretet, ki tudja mit hoz a költözés, a munkahelyi változások... Kellhet az még fontosabb dolgokra is... 

Idevágó közhely: a tett halála az okoskodás.

Ja, és még egy :) Ma elmentünk bevásárolni az iskolára. Kértek egy mappát a rajzok tárolására. Felmértem a kínálatot: az egyik polcon rengeteg gumis mappa volt, és mindegyiket elfogadható árúnak találtam. Ezért otthagytam Csivitet, hogy amíg én más holmikat keresgélek, válasszon magának egy mappát, ami tetszik. Kicsit tartottam tőle, hogy Barbie-s lesz, de gondoltam, egy ilyen holmi belefér, minden másból "natúrt" választottam. De nem Barbie-s lett. Nem is a delfines, és nem is a pillangós. Megkérdezte: lehet három? No, hát azt nem. Van otthon is egy csomó mappa, nem veszünk hármat, mikor egy is bőven elég, annyira azért nem olcsó mulatság. De rendes voltam, azt mondtam: legyen kettő. Nem tudott választani. Tudjátok mi lett a vége? A rengeteg gyönyörű mintás mappa közül vett két darab egyszínű pirosat. Még csak nem is két különbözőt... Én a ruhákkal szoktam hasonlót művelni - amikor nem vehetem meg bármelyiket, ami tetszik, nem vehetek többet egyszerre, mert egy határt kell szabni - akkor szinte biztos, hogy nem fogok valami különleges darabot választani. Hanem minél egyszínűbbet, minél univerzálisabbat, minél semlegesebbet. Vagy esetleg azt, ami legelsőnek a kezembe akadt.